Krisztus Feltámadásának EseteMinta

Válasz a feltámadás kritikusainak 

A Krisztus feltámadásának kritikusai által tett egyik vádaskodás szerint „Krisztus valójában nem halt meg a kereszten!” Ez a vád „Ájulás elmélet”-ként vált ismertté. Az elképzelés szerint Jézus elgyengült vagy elájult a kimerültségtől, a fájdalomtól és a túlzott vérveszteségtől. Ezen kívül, amikor a sírba fektették, valahogy feléledt a sír hűvössége vagy nedvessége miatt. Később, amikor öntudatra ébredt, kijött és megjelent a tanítványainak, akik tévesen azt gondolták, hogy a mesterük feltámadt a halálból!

Ellentétben ezzel az elmélettel, az embernek tudatában kell lennie annak, hogy a római szokások szerint, a római kivégzőknek az életükkel kellett fizetni, ha egy fogoly elmenekült a kezeik közül. Emellett az evangéliumi beszámolók megerősítik azt a tényt, hogy Jézus meghalt a kereszten. Ezt hitelesítette az a római százados, aki megbizonyosodott róla azáltal, hogy lándzsát döfött az oldalába, aminek eredményeképp vér és víz folyt ki belőle. Csak ez után a megbizonyosodás után érezték úgy a katonák, hogy nincs szükség arra, hogy eltörjék a lábát, így siettetve a halálát. 

Ráadásul az ájulás elmélet meglehetősen elfogadhatónak tűnik mindaddig, amíg fontolóra nem veszel néhány nagyon fontos kérdést, amelyek: A. Lehetséges elhinni, hogy túlélt volna három napot egy nyirkos sírban élelem, víz és orvosi felügyelet nélkül? B. Túlélte volna, hogy fűszerekkel megrakott sírruhába volt öltöztetve? C. Meglett volna az ereje, hogy kiszabadítsa magát a sírruhákból? D. Képes lett volna arrébb lökni a nehéz követ a sír szájából és ezzel egy időben felülkerekedni a római őrökön? E. Amit követően mérföldeket kellett volna szegekkel átszúrt lábfejeken megtennie? Ezek és az ehhez hasonló kérdések remek kihívásokat állítanak a teóriának. 

Ehhez az elmélethez valójában több kérdés kötődik, mint amennyi választ igyekszik nyújtani a feltámadással kapcsolatban. David Strauss német kritikus, aki egyáltalán nem hisz a feltámadásban, „Jézus élete: Az embereknek” című könyvében írja: „Lehetetlen, hogy valaki, aki épp csak kijött a sírból félholtan, aki gyengén és betegen mászkált, aki orvosi segítségre, kötözésre, erősítésre és gyengéd törődésre szorult és aki végül engedett a szenvedésnek, valaha is azt a benyomást keltené a tanítványoknak, hogy ő egy győztes a halál és a sír fölött; hogy ő az élet Fejedelme. Ráadásul erre épül a teljes jövőbeli szolgálatuk. Egy ilyen újjáéledés csak meggyengíthette volna azt a benyomást, amelyet életükben és halálukban tett rájuk – vagy legfeljebb gyászos hangot adott volna –, de semmi esetre sem változtathatta volna bánatukat lelkesedéssé, vagy emelhette volna hódolatukat imádattá.”